Egy ballonnyi víz

Március huszonkettedikén a Víz Világnapját ünnepeltük. Erről reggel munkába menet, kedvenc rádióadómat hallgatva értesültem. Helyes, nyugtáztam a hírt anélkül, hogy mélyebben belegondoltam volna. Aztán este a neten szembe jött velem egy néhány perces riportfilm. 

Valahol Afrikában – a riporter által megnevezett helyet azonnal elfelejtettem – él egy család. Papa, mama, gyerekek. Állnak a házuk előtt és mosolyogva néznek a kamerába. Környezetük szegényes, sivár. Jólétnek, színeknek nyoma sincs. Aztán a kép egy vékonyka kislányra vált. Ő a legidősebb, a háztartásban anyja helytartója, tizenkét éves, magyarázza a riporter. Magam nem néztem többnek nyolcnál. A lányka kezébe vesz egy seprűt és felsöpri vele az udvaruk földjét. A seprű megfelel a jóléti társadalmak divatos elvárásának, természetbarát, hiszen vesszőből van. Amikor elkészül a munkával, egyetlen állatuk elé szór valamit, talán száraz füvet. Az állat azonnal enni kezd. A kislány felvesz egy vizes ballont, és vastag szíjakkal a hátára erősíti. Egyetlen fölösleges mozdulata sincs. Látszik, hogy naponta ezt teszi. 

Amikor elkészül, flip-flop papucsában tempósan elindul egy ösvényen. Az ösvény keskeny, kanyargós és lefelé vezet. A riporter és a kamera követi a kislányt. Ahogy halad, gyerekek csatlakoznak hozzá, néhány nálánál nagyobb és erősebb, és sok apró, nála kisebb fiúcska és kislány. Az ő kezükben is vízhordásra való eszközök vannak. A riporter út közben elmondja, a folyóhoz mennek vízért, úgy, mint minden nap. Nagyjából ekkor érkeznek meg a folyóhoz, melyet csak nagy jóindulattal lehet pataknak nevezni. A vékony vízér köveken csörgedezik lefelé. A gyerekek megállnak mellette, és lassan, minden vízcseppre vigyázva telemerik kannáikat. A kislány ismét magára szíjazza a vízzel teli ballont, és ugyanazzal a tempóval, ugyanazon az úton, amin jött, elindul visszafelé. A többiek is így tesznek. A riporter, aki szintén hozott magával egyet, követi minden mozdulatukat. A kislány tempója a tele ballonnal ugyanolyan, mint az üressel. Nem áll meg, csak a házuknál. 

A riporter, magas harmincas éveiben járó férfi, amíg a házhoz ér, háromszor teszi le a vízzel teli ballont, hogy megpihenjen. Látszik, életében nem végzett ilyen munkát. A kislány vizes ballonjában öt ember és egyetlen állatuk mindennapi vize van. Ma a szokásosnál több vizük lesz, mert volt segítség. 

Nem tudom, a riporter mire gondolt forgatás közben. Lehet, hogy eszébe jutott, neki mennyire természetes, hogy a víz csapból folyik. Hogy van mosógép, mosogatógép, kád, angol WC, gépjármű mosó. Azt viszont tudja, hogy évente van egy nap, március huszonkettedike, ami a víz világnapja. És használja a vizet korlátozás nélkül. Ő így ünnepli minden nap a víz világnapját.

Nem tudom, hogy a kislány gondolt-e valamire forgatás közben. Azt sem, hogy tudja-e, mikor van a víz világnapja. Gyanítom, nem tudja. Ő "csak" naponta megküzd az életéhez szükséges víz minden cseppjéért. És boldog, hogy hazacipelheti a napi egy vizes ballonnyi vizet a szeretteinek. Ő így ünnepli minden nap a víz világnapját.

2010 júliusában az ENSZ Közgyűlése alapvető emberi joggá nyilvánította
a biztonságos, tiszta ivóvízhez
és a megfelelő tisztálkodási valamint higiéniai lehetőséghez
való hozzáférést.

Tizenhárom évvel később, 2023 márciusában a helyzet a következő:
van, akinek elég  a lakásában kinyitni egy csapot, 
 van, aki naponta órákat gyalogol a vízért, 
és van, aki szomjazik.

Egy gyereknek a túléléshez napi 4-5 liter víz kell. Fejlődéséhez ennek sokszorosa.
A víz az emberiség közös kincse.
Vigyázni kell rá.
Nélküle nincs  jövő!

Van valamilyen véleményed erről a Szösszenetről?

Szívesen megosztanád a szerzővel?

Akkor írj egy e-mailt a k.illes@t-online.hu  címre!