Utószó a Lepketánc 3. részéhez, a Krisztina könyvéhez.

Vége.... Tegnap befejeztem a Lepketánc harmadik kötetét és nem érzek sem örömöt, sem boldogságot. Nem tudom, más szerzők hogy vannak ezzel. Örülnek- e vagy boldogok, netán elégedettek ilyenkor? Bennem üresség van. A történet befejeződött. Itt az ideje, hogy elengedjem a szereplőimet. De lehet-e könnyedén elengedni őket akkor, amikor a három kötet megírása alatt, mintegy másfél éven át velem éltek? Ők voltak a családom, a barátaim, a kollégáim. Hozzájuk siettem haza, és miközben a világban tombolt a járvány, az emberek bezárkóztak, megtanultak félni, távolságot tartani, maszkot hordani, én esténként leültem, becsuktam a szemem, hallgattam a zenét, és tovább álmodtam a sorsukat.

Amikor az első kötet témája "megérkezett", annyira örültem, hogy eszembe se jutott megijedni, hogyan is oldom meg az ember és a bogarak kapcsolatát, kapcsolódását, segítségét, cserébe egy kislány szeretetéért. Sikerült. Aztán a gondolatok "tánca" folytatódott és kikerekedett belőle a második kötet. Ebben már nem szerepelnek sem bogarak, sem állatok, pedig ők nagy segítőim az írásban. Csak emberek vannak, bonyolult életükkel, sikereikkel és kudarcaikkal. A második kötet vége happy end és mégse. Be is lehetett volna fejezni a történetet, de mégsem. Mert a problémák a happy end ellenére is velem maradtak. Továbbgondolást és végső megoldást igényeltek. És ezt nagyon is aktuálissá tette a járvány. Elkészült hát a harmadik kötet. Útjára bocsájtom abban a reményben, hogy a kedves Olvasó talál benne valamit, amitől könnyebb lesz az útja. 

Az előző két kötetben "szerepel" egy-egy ismert zenemű, néha megnevesítve általam kedvelt előadó is. Ebben a kötetben is nagy szerep jutott a zenének. Ám most sokkal több szerző és előadó segített nekem írás közben, mint korábban. Magam ezt a járványnak tudom be. Mint a lakosság beoltásában szerepet vállaló orvos, gyakorta holt fáradtan, testileg és lelkileg is amortizálódva kezdtem az íráshoz. És bizony eltelt jó néhány óra, amikor az éppen hallgatott zenemű valamelyik dallama, hangszerelése, az előadó zsenialitása megérintett. Úgy működtek ők, mint egy távirányító. Évszázadokon, évtizedeken átívelve kinyitottak bennem egy ajtót és én ott voltam a történetben, éltem a szereplőim életét. Jöttek a gondolatok, csak le kellett írnom őket. Sokan voltak. Szerzők és előadók. Úgy szokták írni, a teljesség igénye nélkül. Valóban, anélkül álljanak itt ők, a nekem legkedvesebbek: Bach, Mozart, Vivaldi, Nat King Cole, Smetana, Wagner, Aretha Fanklin, Telemann, Csajkovszkij, Rachmaninov, Scott Joplin, Barbra Weldens, Villa Lobos, Legrand, Mendelssohn, Karl Jenkins, Debussy, Gershwin, John Lennon, Massenet, Elgar és persze a legnagyobb kedvencem, a mindig, minden körülmények között csodált mű és előadója, Ruggiero Ricci előadásában Veracini Largoja. 

 Van valamilyen véleményed erről a Szösszenetről?

Szívesen megosztanád a szerzővel?

Akkor írj egy e-mailt a k.illes@t-online.hu  címre!