Rózsa mama meséje

Rózsa mama hatvanas évei elején jár. Energikus asszony, három unokával. A kislányok imádják a meséket, a mama pedig imád mesélni. A lányok három orgonasíp, hét, öt és három évesek. Elevenek, okosak, nyílt tekintetűek. És isszák a mama szavait. A mesék, mint a bogáncs, megtelepednek a képzeletükben. Hogy este, jó éjt puszi után, a titokban suttogó kislányok által megelevenedjenek, és tovább szövődjenek. Rózsa mama nagy mesélő. Történeteit gyakran veszi az életből. Mesél a napról a holdról, felhőkről, úgy ahogy a pillanat szüli és hozzáteszi saját gyerekkori meséit. Valamikor nagyra tágult szemekkel, tátott szájjal hallgatta őket otthon, a szülőfalujában. Azon a környéken mesekedvelő és mesélni tudó emberek élnek. Rózsa mama magával hozta őseinek ezt az örökségét a messzi városba, és csöpögteti tovább a lányoknak.. Egyik este a mese, a lányok kérésére, a Hupikék törpikékről szólt. És mert haza gondolt, a szülői házba Dédi mamához, hát kanyarított egyet a mesén a maga szája íze szerint. Így esett, hogy a törpökről elárulta a nagy titkot: Apraja Falva egész népe a Dédi mamához költözött, a kert végébe, a Locsogó patakhoz. A lányok elaludtak, de a mese ott maradt álmaikban. Rózsa mama pedig el is felejtette azt az estét. Ám egyik nap, munka közben hirtelen eszébe jutott. És rádöbbent, hogy nagy baj van, mert a lányok szüleikkel úton vannak Dédi mamához. Lehet, hogy már meg is érkeztek. Jól ismerte őket. Szemei előtt megelevenedett a kép, ahogy a lányok megérkezésük után azonnal keresni kezdik a törpikéket. Fogta hát a telefont és hívta Dédi mamát.

-Anyu, még nem érkeztek meg? - érdeklődött rémülten

-Kik azok a hupikék törpikék? - kérdezte Dédi mama , aki ebben a mesében nem volt otthon - Legalább mondj néhány nevet! - biztatta a lányát. Rózsa pedig megnyugodott. Mert a kérdésben ott volt, hogy a Mama, aki maga is nagy mesemondó, érti a helyzetet. Kész cinkossá válni, kész tovább szőni lánya történetét, hogy megőrizze a gyerekkor mesékbe vetett hitét. Elsorolta hát a neveket. Dédi mama pedig jól megjegyzett minden szót, amit hallott, hiszen a mesék fonalát nem ma vette kézbe. Gyerekként kapta, fogja azóta is és adja tovább az egymás után érkező kicsi kezekbe. A történet pedig úgy folytatódott, ahogy azt Rózsa mama gondolta. A megérkező autóból kipattanó lányok már ölelés közben kérdezték:

- Dédi mama! Hol vannak a törpök? Mutasd meg Apraja Falvát! - és csillogó szemeikbe nézve pontosan érezhető volt hogy várták, mindennél jobban várták a találkozást a törpökkel. Hogy készültek rá! Hogy napok óta tervezték a találkozást a gyerekszoba sötétjében, mielőtt az álom rájuk telepedett. Dédi mama pedig belenézve a várakozó szemekbe, nagy sóhajjal mesélni kezdett:

-Jaj drágáim! Nem is tudom, hogy mondjam el! Hát elköltöztek! Tudjátok, nagyon zajos volt a kert végében. A patak folyamatosan locsogott, a tyúkok káráltak, a kakas kukorékolt. Duhaj kutya meg, de hiszen jól ismeritek, folyton ugatott. Nem tudtak csendben maradni! Az egy Istennek se! A törpök pedig nem tudtak aludni. Egyre fáradtabbak voltak. Már alig álltak a lábukon. Elköltöztek hát az erdőbe. De mielőtt elmentek volna, eljöttek és elköszöntek. Törp papa pedig azt üzente, ha sétáltok a fák között, mindig figyeljetek, hogy meglássátok őket. Mert várnak titeket.

A lányok megnyugodtak, hiszen várják őket.

- Azért kár! - mondták szomorúan

Így maradhatott meg nekik a mesék világa. Biztos pontnak, amelyből teli batyuval elindulhatnak a maguk életébe, és ami visszavárja őket. Vissza a szülőföldre, őseikhez, gyökereikhez.

Van valamilyen véleményed erről a Szösszenetről?

Szívesen megosztanád a szerzővel?

Akkor írj egy e-mailt a k.illes@t-online.hu  címre!