In memoriam...

Csütörtök reggel van. Vezetek. Nem sietek. Ma úgyis sokáig dolgozom. Reggel sétáltam egy nagyot a kutyámmal. Így a jó kezdet után készületlenül ér a kocsisor megtorpanása. Ráadásul már a Déli pályaudvarnál. Mi az ördög történhetett? A dolog nem esik jól, kizökkent szokásos ritmusomból. A közlekedési dugó az Erzsébet híd budai hídfőjénél lenne indokolt. Ez itt még korai és indokolatlan, gondolom mérgesen. Nem szeretem a váratlan helyzeteket. A vártakkal történő csatározás is kimerít, nemhogy a váratlan. Lépésben araszolunk. Még jó, hogy nem kabrióban utazom. Az öt kilométer per órás sebesség leborotválná a hajamat, gondolom pikírten.

Már késésben vagyok. Csörög a mobil, keresnek. Mikorra érek be? Magyarázom a helyzetet, válaszként biztatások hangzanak el. Vigyázzak, ne siessek, majd megoldják, mondják, de azért elhangzik a probléma. Megoldjuk telefonon. Lassan megyünk, ráérek gondolkozni. Régóta gyanítom, hogy őseinket a vakondok között kellene keresni. Erre a következtetésre az utóbbi években tapasztalt feltúrások alapján jutottam. Minden nap van valahol valami meglepetés. Hol itt, hol ott ütközök váratlan akadályba. Mert a nagy felásási társasjáték gőzerővel folyik. Az elterelések és gödrök gomba mód szaporodnak. Így a reggeli közlekedés csupa talány. Melyik sáv szűnik meg? Ma én leszek szerencsés vagy a szomszéd sávban araszoló?

Ennél a gondolatnál már a hídra kanyarodom. És akkor villámcsapásként ér a fények látványa. A helyzet egyértelművé válik. Tűzoltók, mentők és rendőrség, összesen hat autó. Villódznak a fények, veszély van, baj van, üzenik. Túl sokan vannak, nagy lehet a baj, gondolom. És akkor váratlanul meglátok két tűzoltót, kezükben félreismerhetetlen, a reményt megölő, könyörtelen fekete zsákkal. A helyzet egyértelmű, a mentőknek már nincs teendőjük.

Valaki ma este nem megy haza. Soha többé nem megy haza. Vajon elköszönt reggel, amikor kilépett az ajtón? Vagy csak kirohant, mert késésben volt? Gondolta, este majd pótolja. De neki ma nem lesz este. Ma, itt és most, kilenc óra húsz perckor, a híd pesti pillérjénél egy motoros ütközött egy óriási terepjáróval. Mindenütt alkatrészek, egy motor és egy bőrszerkó darabjai. A találkozás kimenetele egyértelmű. A motor ripityára tört, az emberi élet is, a terepjáró szinte sértetlen. Hogy ki volt a hibás? Lényegtelen. Kettejük párharcában az egyikük meghalt és a másik sem győzött. Ha egyikük lassít, ha egyikük enged, mindez elkerülhető lett volna. Egyetlen pillanat alatt lett vége egy életnek.  Az áldozatról, ahogy majd a hírekben említik, nem tudok semmit. Magányos volt, vagy családos? Volt-e kedvese vagy szingli volt? Volt-e gyereke? Reménnyel indult el ma, esetleg kedvetlenül? Netán bánatosan? Mindegy. Ha nem találkozik az autóval, minden megváltozhatott volna. Talán kibékült volna a feleségével vagy a barátnőjével. Vagy a barátjával. Vagy a szüleivel. Talán levizsgázott volna valamelyik egyetem valamelyik karán. Vagy örökbe fogadta volna azt a kutyát, amelyiket hetek óta látogatott a menhelyen. Vagy este nagy meseolvasást rendezett volna a gyerekeinek. Már mindegy, mert ezek a múlt tervei. Elszalasztott lehetőségek. Neki pedig nincs jelene és nincs jövője. Csak múltja van. Elmúltja. Mert értelmetlen és ostoba halált halt egy szürke reggelen. Mert mindketten siettek.

Mindannyian sietünk, tülekedünk. Elég lenne arra gondolni, engem is vár valaki este, téged is várnak otthon, hát tessék, beengedlek magam elé, mert ezen az egy percen semmi nem múlik. Még. Csak azon az egy percen múlt minden, azon, ami már nem fordítható vissza, nem törölhető el. Azon, amelyik végzetessé vált. Valaki ma este nem megy haza. Sosem megy már haza.

Másnap reggel két kis piros mécses jelzi, hogy azon a helyen szörnyűség történt. Harmad nap a halált már nem jelzi semmi. Csak egy kézmozdulat, amivel azóta, bármennyire is sietnem kellene, beengedek magam elé valakit. Mert este őt is várják otthon. Ahogy engem is. Hát tessék, én ráérek, a legfontosabb, hogy hazaérjünk.

Hogy mindketten győzzünk.

Van valamilyen véleményed erről a Szösszenetről?

Szívesen megosztanád a szerzővel?

Akkor írj egy e-mailt a k.illes@t-online.hu  címre!