Gyereknek születtem, mint mindenki. Ám ez csak testi statusomra volt igaz, mert viselkedésre nézve sosem voltam gyerek. Lehet, hogy induláskor a gyerekséget elfelejtette valaki a pakkomba tenni? Hm. Csak visszaérkezésemkor el ne felejtsek erre rákérdezni! Ennek ellenére előírás szerint cseperedtem. Koravén, mondta szüleimnek gyerekorvosunk, apám keresztapja, akit imádtam. Engem is ő kezelt. Kapcsolatunk a feltétlen bizalmon alapult. Az egyetlen ember volt, akinek elhittem, hogy a szuri nem fáj. Mert ahogy ő adta, úgy tényleg nem fájt. Amit mondott, az számomra szentírás volt. Foglalkozásából és korából adódóan látott elég gyereket, így véleménye megkérdőjelezhetetlen szakvéleménynek számított mindenütt, de nem a családunkban. Ítélete ugyanis telibe találta felmenőim közül a nőket. Jó gyerek, védett nagyanyám és anyám olyan hangsúllyal, hogy további bírálatnak helye nem volt. Apám és nagyapám csak hümmögött. Nagy valószínűséggel ők szívesen láttak volna kicsit vagányabbnak. Különösen apám, aki nem is titkoltan fiút várt. A sors lányba kódolt fintorát oly módon igyekezett orvosolni, hogy Marcinak szólított. Sokszor hozott kellemetlen helyzetbe ezzel. Gyerekkoromat a fehér zoknik és fehér cipők uralták. Anyám imádta és rendületlenül szerezte be őket egy és tíz éves korom között. A zoknit reggel hófehéren rám adták és este ugyanolyan hófehéren vették le. Akinek volt vagy van gyereke, tudja, hogy a fehér zokni mosása nagy kihívás. Áztathatod, dörzsölheted, tehetsz rá fehérítőt, ha azt a gyerek rendeltetés szerűen hordja, estére szutykos lesz. Hát rajtam nem lett koszos, a mosása pedig egy könnyed ujjgyakorlat volt anyámnak

"Olyan jó ez a kislány, milyen szerencsés is vagy, Kriszta" mondta keresztanyám. Hangjában érezhető volt a vágy, hogy fehér zoknik vonatkozásában ő is ezt szeretné átélni. Viselkedésem szabályszerű volt. Jó magatartás, jó jegyek. Ötösök, melyet a család már unottan fogadott. Néha egy-egy négyes, az éberségük fenntartására. Ezt megdöbbent arckifejezéssel vették tudomásul. Mi történt, kérdezték, de a hangjuk cseppet sem volt aggódó, a válasz se igen érdekelte őket, mert a tapasztalat azt mutatta, nincs miért aggódni, úgyis ötös leszek mindenből. Szóval rémes eminens voltam. Egy este, talán hatodikos lehettem, ellenőrzővel kezemben álltam apám elé. Hallgatólagos szülői egyezség alapján ő volt az aláíró.

"Mit kell aláírnom?" kérdezte és lecsavarta töltőtolla kupakját.

"Intőt kaptam" közöltem a tényt a családdal. Kijelentésemet döbbent csend fogadta. Anyám kék szemei kikerekedtek és ha lehet, még kékebbé váltak. Tényleg nagyon szépek és kékek, állapítottam meg nem kis büszkeséggel. A kijelentés felkeltette apám érdeklődését. Kivette a kezemből az ellenőrzőt és elolvasta a beírást.

"Óra alatt gyújtogatott" állt az ellenőrzőmben lakonikus rövidséggel. A család megdöbbent. Az iskola négy háznyira volt tőlünk, nem égett le, azt tudták volna. Tehát a gyújtogatás nem járt sikerrel, állapították meg. Hát akkor mi történhetett, olvastam le arcukról a kérdést, melyet aztán hallhattam is apám hangján. Neki kezdtem a magyarázatnak. Földrajz óra volt, szokásos dög unalom. A tanárnőről évek alatt sem tudtam eldönteni, hogy miért választotta ezt a szakot. Gyanakodtam, hogy büntetni akarta magát valamiért, de a büntetés minket talált el. Viszont a dögunalmas föci óra előtt fizika óra volt. Az elektromosságról, az áramkörökről, soros és párhozamos kapcsolásokról tanultunk. Mi több, áramköröket állítottunk össze. Csuda izgalmas volt. Sajnos a párhuzamos áramkört nem volt időm befejezni. Izgatott a kérdés, ezért hátradőltem a padban, és amíg Györgyi néni a térkép előtt magyarázott valamit, én osztatlan lelkesedéssel csináltam egy jó bonyolult kis áramkört. Ma is emlékszem, hosszasan vívódtam, hogy zárjam vagy ne zárjam. Első padban ültem, így ez rizikósnak látszott. Viszont nagyon szerettem volna tudni, hogy működik-e. Aztán eszembe jutott, hogy a puding próbája az evés, hát zártam.

"És működött?" kérdezte apám izgatottan.

"Igen" feleltem büszkén és lelkesen, mert szemem előtt megjelentek a apró égők felvillanó fényei. Apám elégedetten dőlt hátra. Nagyanyám bólintott. Hol itt a gyújtogatás, kérdezte megvető hangsúllyal a velem mindig szolidáris nagyapám. Anyám igyekezett komoly maradni.

"Még meg is dicsérjük?" kérdezte tettetett hitetlenkedéssel aztán választ nem várva folytatta "Vacsora"

Családom elégedetten ült asztalhoz. Végre a mi lányunknak is van intője, olvastam le az arcukról.

Idézet:
Vidd el bátran magaddal!

Van valamilyen véleményed erről a Szösszenetről?

Szívesen megosztanád a szerzővel?

Akkor írj egy e-mailt a k.illes@t-online.hu  címre!