Kifosztottak

Évtizedeken átívelő történet.

Amikor azt halljuk, kifosztottak, anyagi értékeink elvesztésére gondolunk. Kevésbé jut eszünkbe, hogy érzelmileg is kifosztottá válhatunk. Hogy megfoszthatnak minket az álmainktól, hogy romba dönthetik egész addigi életünket, nevetségessé tehetik érzelmeinket, miközben maradandó lelki sérülést okoznak. 

Gondoljuk csak végig saját, családunk, barátaink, környezetünk életét. Hány és hány ilyen esetről tudunk, vagy tudhatnánk, ha. Ha figyelnénk, ha kérdeznénk, ha meghallgatnánk a másikat. Ha valóságosan vagy virtuálisan, de kinyújtanánk a kezünket mások felé, hogy megnyílhassanak, Hogy érezhessék, nincsenek egyedül. Valaki figyel rájuk Ez az én vasmacskám története, ami lehorgonyoz és fogva tart a múltban, mondja a könyv egyik szereplője, amikor végre figyelmet kap. 

Nagyon is igaz, az érzelmi kifosztottság úgy tart fogva, mint a legszuperebb vasmacska. A könyv a Férfi és a Nő története. Fiatal korukban mindketten érzelmileg kifosztottá váltak. Azóta évtizedek teltek el. Mindketten élik az életüket. Barátok veszik körül őket, karriert építettek. Sikeresek. Látszólag. Mert a lelkük mélyén ott maradtak annál a pillanatnál, amikor a veszteséget elszenvedték. Mindketten magányosak. A férfi csak magyarázatot szeretne kapni a vele történtekre. A nő csak bizonyítékot szeretne kapni, hogy szerették és szerethető. Találhatnának társat, ha végre fel tudnák dolgozni mindazt, ami velük történt. 

De lehetséges-e ez sok év elteltével?  És mire lenne szükség, hogy megtörténjen? 

Számtalan kérdés fogalmazódhat meg a könyv olvasása közben.

Elolvasva a könyvet ezekre választ kaphat az olvasó.

Részlet a könyvből:

"Gésu sokszor gondolkozott azon, bár ahogy az idő haladt előre, egyre inkább úgy ítélte meg, hogy ennek semmi realitása nincs, mit tenne, ha Lau mégis jelentkezne? Mi lenne tőle a megfelelő reakció? A kezdeti megdöbbenést a megbántottság, majd a kirekesztettség, mellőzöttség érzése követte. Végül a kifosztottság és megalázottság érzése lett úrrá rajta. Ezek úgy borították be, mint vastag takaró, nem engedve utat a megbocsájtásnak. Miután idáig jutott, megérett a döntése, ha a lánya hívja, nem áll vele szóba. Egyszerűen leteszi a telefont. Esetleg annyit mond, téves.
És most a vonal másik végén ott van Lau. Erre várt évek óta. Mi több, készült rá. Most mégis tanácstalan. Letegye, vagy mondja, hogy téves, ahogy elhatározta? Vagy mégse? Mégiscsak a gyereke. Alig lehetett hallani a hangját, amikor válaszolt a lánya kérdésére.
- Igen, én.
- De jó, hogy nem változtattad meg a számodat.
- Nem változtattam meg.
- Mit mondtál, apa? Jaj, alig hallak. Nem beszélnél kicsit hangosabban?
- Megpróbálom.
- Apa! Tudom, hogy szörnyeteg vagyok.
Gésu keserűséget érzett. Ahogy hallotta, hogy a lánya szörnyetegnek nevezi magát, ismét ott állt Sven házának kapujában, és ismét átélte a döbbenetet, hogy nem érti, mivel érdemelte ki azt, amiről senkinek sem tudott beszélni. Még a szüleinek sem. Most beszéljen a lányának mindarról, amin keresztül ment? Hiszen azt se tudja, miért hívta fel éppen most. Nem akart újabb sebeket.
- Nem ezt mondanám, de a lényegen nem változtatna.
Mindketten hallgattak. Gésu nem tudott mit mondani. Lau egy idő után nem bírta tovább.
- Apa, bajban vagyok – zokogta a telefonba.
Sírása váratlan volt. Meglepte vele az apját, egyben felidézte benne, amikor Lau még gyerek volt. Akkor azért sírt, hogy elérjen valamit. Egy új babát, vagy csokit, vagy valami egyéb, gyerek számára fontos dolgot. De ez most más volt. Leginkább rettegést hallott a sírásában és ettől megijedt. Volt néhány pillanata, ami alatt minden, ami vele történt, és ami rákeményedett, leolvadt róla. Amikor megszólalt, ismét a régi apa volt. A régi, erőteljes hangú apa.
- Ne sírj Lau! Bármi is az, ami aggaszt, megoldjuk, csak mondd el, mi az!
Lau zokogása lassan hüppögéssé csillapodott, éppen úgy, mint gyerekkorában..."

A könyv elérhető saját WEBSHOPOMBAN 

valamint a Líbri, a Líra és a Kello boltjaiban